A Nap már órákkal ezelőtt lement, de én még mindig az irodában ültem. Frusztrált voltam, alig bírtam egy helyben maradni. Gyűlöltem a téli hideget, a nem múló fejfájást és a krákogó kollégákat.

Amikor iskolás lettem, minden reggel azon gondolkodtam, hogyan tudnék észrevétlenül megszökni. Bár a tantermünk második emeleti ablakából csak a villamost és bérházakat láttam, odafentről minden csábítóbbnak tűnt, mint az iskolapad és az elviselhetetlen nyomás a mellkasomban. Irigyeltem az utcán mászkáló, kicsinek tűnő szabad embereket, a vezetékeken gubbasztó galambokat és a Feneketlen-tó háborítatlan halacskáit. Biztos voltam benne, hogy ha felnőtt leszek, többé nem fogja nekem senki megmondani mit és hogyan csináljak. Ugyanezen az alapon azt is elhatároztam, hogy férjem sem lesz soha: a magam ura leszek. 

Az utóbbi hetekben egyre csak ez a mondat járt a fejemben, állandóan ezeket a szavakat ízlelgettem: a magam ura leszek. Most is mantraként visszhangzott a fejemben, miközben a fájdalomcsillapítót kerestem a táskámban. Hogyan is lehetnék én a magam ura? Elképzelhetetlen.

Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam. A főnököm szemrehányó tekintete szinte belefúródott az arcomba. Lesütöttem a szemem, mire ő intett, hogy menjek utána az irodájába. 

Az egész nagyon gyorsan történt. Miután becsukta az ajtót, nekem esett, levetkőztetett és alig negyed óra alatt, egyetlen hang nélkül, ellentmondást nem tűrően a magáévá tett. 

Éjszaka összecsomagoltam néhány ruhát és némi pénzt, hajnalban pedig felültem az első repülőre, amin volt hely. Szó nélkül magam mögött hagytam mindent; a férjemet, a hivatásomat. az otthonomat és a gyerekeimet is. Az estét már a Mexikói-öböl partján töltöttem a hullámokat hallgatva. Beleástam magam  a homokba, behunytam a szemem, és amikor jött a dagály, új életet kezdtem a tenger egyik furcsa, felfedezetlen, sötétségben lebegő ragadozójaként.