Feszülten várakoztam a postán.

Egy levelet kellett feladnom, ezért észrevétlenül kilógtam a munkahelyemről. Beálltam a sorba, s bár csak egy ember volt előttem, hosszú percekig nem szolgáltak ki. Nem ültem le, inkább toporogtam. Egyre idegesebb lettem, mert úgy éreztem, minél több időt töltök távol, annál nagyobb az esélye annak, hogy az irodában észreveszik, hogy eltűntem, és kirúgnak még a próbaidő alatt.

A pult mögött ülő unott nő bosszantóan lassan dolgozott, mintha csak attól félt volna, hogy letörnek a műkörmei, ha megerőlteti magát. Egy nénit szolgált ki, aki vagy nyolc csomagot adott fel, el sem tudtam képzelni mi lehet bennük. A stressz eluralta a testemet, lassan azon kaptam magam, hogy szinte toporzékolok. Elnézést, mennyi ideig tart még? - kérdeztem felháborodva. A nő lassan rám emelte a tekintetét, de nem válaszolt. Szemrehányóan és kihívóan nézett vissza rám, majd még lassabban folytatta.

Úgy éreztem, lassan elvesztem minden önuralmam. Végtelenül kihozott a sodromból, mégis képtelen voltam kiállni magamért. Csak odacsaptam a a pultra a sorszámomat, és dühösen kiviharzottam az épületből. Amikor a munkahelyemre visszaértem, még mindig a levelet szorongattam a kezemben. Gyors mozdulatokkal elővettem egy ollót és apró fecnikre vagdostam.

Brassóban él egy férfi, akinek tizennyolc évvel ezelőtt megváltozott az élete, de mit sem tud róla. A szívem alatt hordtam ki mindazt, ami az emlékéből megmaradt. Néha eszembe jut, hogy írhatnék neki egy szívhez szóló, magyarázkodó levelet, de már nem bízok a postában.