A Nap már órákkal ezelőtt lement, de én még mindig az irodában ültem. Frusztrált voltam, alig bírtam egy helyben maradni. Gyűlöltem a téli hideget, a nem múló fejfájást és a krákogó kollégákat.

Amikor iskolás lettem, minden reggel azon gondolkodtam, hogyan tudnék észrevétlenül megszökni. Bár a tantermünk második emeleti ablakából csak a villamost és bérházakat láttam, odafentről minden csábítóbbnak tűnt, mint az iskolapad és az elviselhetetlen nyomás a mellkasomban. Irigyeltem az utcán mászkáló, kicsinek tűnő szabad embereket, a vezetékeken gubbasztó galambokat és a Feneketlen-tó háborítatlan halacskáit. Biztos voltam benne, hogy ha felnőtt leszek, többé nem fogja nekem senki megmondani mit és hogyan csináljak. Ugyanezen az alapon azt is elhatároztam, hogy férjem sem lesz soha: a magam ura leszek. 

Az utóbbi hetekben egyre csak ez a mondat járt a fejemben, állandóan ezeket a szavakat ízlelgettem: a magam ura leszek. Most is mantraként visszhangzott a fejemben, miközben a fájdalomcsillapítót kerestem a táskámban. Hogyan is lehetnék én a magam ura? Elképzelhetetlen.

Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam. A főnököm szemrehányó tekintete szinte belefúródott az arcomba. Lesütöttem a szemem, mire ő intett, hogy menjek utána az irodájába. 

Az egész nagyon gyorsan történt. Miután becsukta az ajtót, nekem esett, levetkőztetett és alig negyed óra alatt, egyetlen hang nélkül, ellentmondást nem tűrően a magáévá tett. 

Éjszaka összecsomagoltam néhány ruhát és némi pénzt, hajnalban pedig felültem az első repülőre, amin volt hely. Szó nélkül magam mögött hagytam mindent; a férjemet, a hivatásomat. az otthonomat és a gyerekeimet is. Az estét már a Mexikói-öböl partján töltöttem a hullámokat hallgatva. Beleástam magam  a homokba, behunytam a szemem, és amikor jött a dagály, új életet kezdtem a tenger egyik furcsa, felfedezetlen, sötétségben lebegő ragadozójaként.

Feszülten várakoztam a postán.

Egy levelet kellett feladnom, ezért észrevétlenül kilógtam a munkahelyemről. Beálltam a sorba, s bár csak egy ember volt előttem, hosszú percekig nem szolgáltak ki. Nem ültem le, inkább toporogtam. Egyre idegesebb lettem, mert úgy éreztem, minél több időt töltök távol, annál nagyobb az esélye annak, hogy az irodában észreveszik, hogy eltűntem, és kirúgnak még a próbaidő alatt.

A pult mögött ülő unott nő bosszantóan lassan dolgozott, mintha csak attól félt volna, hogy letörnek a műkörmei, ha megerőlteti magát. Egy nénit szolgált ki, aki vagy nyolc csomagot adott fel, el sem tudtam képzelni mi lehet bennük. A stressz eluralta a testemet, lassan azon kaptam magam, hogy szinte toporzékolok. Elnézést, mennyi ideig tart még? - kérdeztem felháborodva. A nő lassan rám emelte a tekintetét, de nem válaszolt. Szemrehányóan és kihívóan nézett vissza rám, majd még lassabban folytatta.

Úgy éreztem, lassan elvesztem minden önuralmam. Végtelenül kihozott a sodromból, mégis képtelen voltam kiállni magamért. Csak odacsaptam a a pultra a sorszámomat, és dühösen kiviharzottam az épületből. Amikor a munkahelyemre visszaértem, még mindig a levelet szorongattam a kezemben. Gyors mozdulatokkal elővettem egy ollót és apró fecnikre vagdostam.

Brassóban él egy férfi, akinek tizennyolc évvel ezelőtt megváltozott az élete, de mit sem tud róla. A szívem alatt hordtam ki mindazt, ami az emlékéből megmaradt. Néha eszembe jut, hogy írhatnék neki egy szívhez szóló, magyarázkodó levelet, de már nem bízok a postában. 

A váróteremben ülve azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne visszafestetni a hajam az eredeti színére.

A fodrász telefonszámát kerestem a noteszomban, amikor szólított az orvos. Egy pillanatra összerándult a gyomrom, aztán felálltam és magabiztosan besétáltam a rendelőbe.

Egy paraván mögött kellett levetkőzni. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól, majd percekig úgy tettem, mintha még öltözködnék. A rákszűrésre egy barátnőm beszélt rá, mert évek óta nem tudtam rávenni magam. Ódzkodtam a vizsgálattól, de ő nem hagyott békén, így végül kértem egy időpontot. Az orvos oda sem nézett amikor félig meztelenül elhaladtam mellette. Gyorsan beültem a székbe, fölraktam a lábaimat és vártam.

Nem érez fájdalmat? – kérdezte, miközben a méhszájamnál matatott. Kellemetlen érzés volt, de csak megráztam a fejem, képtelen voltam megszólalni. Amikor végzett, lassan kihúzta a mintát, majd gondosan elrakosgatta a vizsgálat kellékeit. Végül lazán végigmérte a széttárt combjaimat, mintha csak szakmailag szemlélné azt. 

Felöltözhet – jelentette ki tárgyilagosan, én pedig szégyenkezve zártam össze a lábaimat. A fél fizetésem otthagytam nála.

Amikor hazaértem, nekiestem a hajamnak egy ollóval és egy borotvával. Csak akkor nyugodtam meg, amikor már tükörsima volt a fejbőröm.

Aznap amikor megtudtam, hogy napra pontosan egyidős a lányommal, hatalmasat szeretkeztünk.

A lakásomban voltunk, odakint esett a hó és hallani lehetett, ahogy a Móriczon csikorognak a villamosok. Repülőjegyet foglaltunk a közös utazásunkhoz. Munkaügy. Előzékenységből engedtem, hogy ő írja be először az adatait a gépbe. Addig kimentem a konyhába, kitöltöttem két pohár bort. Ha már egy savanyú, kopasz marketing managerrel kell töltenie a délutánt, legalább ennyi jusson neki, gondoltam.

A válásom óta kilenc nőm volt, pedig épp hogy csak két éve adtuk be a keresetet. Voltak szőkék, barnák, idősebbek és velem egykorúak, családosak és elváltak. Mostanában is épp az egyik kollegámat hajkurásztam, de most születtek unokái, ezért alig szakít rám időt. A konyhapult mögül elnézegettem a lány lábait. Hosszú, feszes combja volt, erős vádlija és vékony bokája. Tökéletesnek láttam. Egy női láb mindent elmond a viselőjéről, ezek a lábak szeretetért könyörögtek. Mitől lehetnek ilyen kecsesek és erősek, miközben egész nap a recepciós pult mögött ül?

Visszamentem a géphez, fölé hajoltam, és a feje fölött a képernyőre néztem. Csak ellenőrizni akartam, hogy befejezte-e már. Megláttam a születési dátumát. Pontosan annyi idős vagy, mint a lányom – mondtam neki. Akkor történt. Megfordult, rám nézett, mindkét szeme megtelt vággyal, szétnyitotta combjait, én pedig elejtettem a boros poharakat.